Temetni jöttem Tarjánt, nem dicsérni

Salgótarján története a rendszerváltástól kudarc. Mindannyiunk kudarca.

Egy város története nem a beton, aszfalt, házak, járdák története, hanem az embereké. 

A város tőlünk város, a mi igényeink, döntéseink, választásaink és tetteink teszik naggyá vagy sorvasztják el.

Salgótarján Nógrád megyében, az észak-magyarországi régióban, a szlovák határ mellett agonizál.

A térség egyike a legszegényebb, legelmaradottabb Európai Uniós régióknak. 

Egy 2020-ban publikált jelentés szerint (Hétfa Kutatóintézet) Salgótarján az ország legalacsonyabb életminőségű megyeszékhelye.

A települést érintő elvándorlás, a települési környezet romlása, a fokozódó és a nagyfokú szegénység következtében tapasztalható negatív trendek a tanulmány szerint nagyon nehezen fordíthatók meg.

A demográfiai problémák, illetve a szegénység gyenge gazdasággal és gyenge civil társadalommal, valamint a fiatalok relatíve alacsony képzettségével párosulnak.

A statisztikai adatokból továbbá az is kiderül, hogy elöregszik a lakosság, az átlagbér az országos átlag 80 %-a, kevés lakás épül, a lakosság iskolai végzettségében nagyon rossz trendek tapasztalhatók, alacsony a GDP.

Salgótarjánnal együtt Kelet-Nógrád is nehéz helyzetben van. Bátonyterenye például  a már említett Hétfa tanulmányban a komoly életminőségi kihívásokkal küzdő város kategóriába került.

A sor legvégén kullogunk tehát, olyan helyzetben, ahol a szegénység, a mellőzöttség, elmaradottság és lemaradás és a hozzájuk társuló közöny állandósult egy kicsit. 

Fásultan fogadjuk minden útfelújítás, minden csatornafedél lerakása után, hogy megint jobban teljesítünk.
És ezt az állapotot beborítják nekünk a sikerpropaganda cukormázával, kidolgozatlan jövőképpel, a Taps térre szórt rendezvény-konfettikkel, sok más egyébbel.

A (ki)választottak

A város története a települést irányítók története is. Nem véletlenül.

Aki egy közösség élére áll, akit megbízunk, kiválasztunk, az lesz a város, térség életében ennek a szakasznak a meghatározó személyisége, az ő víziói lesznek fontosak, az ő elkötelezettsége, munkája egy lesz a város és a régió történelmével.

Sajnos azonban illúzió az, hogy mi választunk. Pártérdekek tolják elénk a jelölteket, akik már a jelölés első pillanatától ezeknek az érdekeknek a szorító csapdájába kerülnek. A továbbiakban lavírozniuk kell a népszerűség és a szemérmesen elhallgatott, de szemérmetlenül markát tartó saját klikk érdekeinek kiszolgálása között.

Ennek ellenére a döntéshozóknak lehetne fontos szerepük. Nekik kell iránymutatónak lenniük, nekik kell felemelniük az embereket, az ő vízióik határozzák meg az irányt, ők férnek hozzá a forrásokhoz, nekik kell stratégiában gondolkodniuk, nekik kell a jövőbe tekinteniük, őket követik az emberek, rájuk figyelnek. Az ő felelősségük a legnagyobb. 

Lehetőséget kapnak, hogy felemeljenek egy helyi közösséget, hogy ne csak lábjegyzet legyenek egy város, egy régió, egy megye történetében.

Ezzel szemben a döntéshozók ma pártjaik, klikkjeik, pártvezetőik fojtogató befolyása alatt működnek, sok esetben személyes, vagy szűk csoportérdekeik dominálnak, mellőzik a szakértők véleményét, nem tudnak valódi stratégiában gondolkodni, nem ismerik fel a kihívásokat és csak és kizárólag olyan beruházásokban tudnak gondolkodni, amelyek többnyire fenntarthatlanok. Alig van olyan vezető pozícióban dolgozó szereplő, akinek az ökológiai fenntarthatóság mondana tényleg valamit.  Nincs bennük potenciál, bábok. Nem felemelő, hanem megosztó emberek. Arrogánssá, önteltté váltak.
(Félreértés ne essék, az összes döntéshozóról beszélek, aki érintett valamilyen szinten a város életében, ha lenne kivétel, megemlíteném.)

Az igazság azonban az, hogy ők a mi tükreink, olyanok ők, amilyenek mi vagyunk és kicsiségüket, percemberségüket, jelentéktelenségüket jól jelzi, hogy nem tudnak változást hozni, sodródnak ők is. Azokra morzsákra büszkék, amik lepottyannak az asztalról.

Alibiznek, szlogenekkel dobálóznak, korszerűnek próbálnak tűnni, de avíttak a modern kor kihívásai fogalmai ismeretlenek a számukra. Elavultak.

Velünk együtt.

Az elvárható minimum itt a maximum?

Adófizetők vagyunk, állampolgárok, az ország teljes jogú polgárai, Magyarország egy régiója. A választott képviselőink minket szolgálnak, a kormányzati szakértők értünk vannak, az ő képességeiket és tudásukat kell használnunk, kiaknáznunk, hogy fejlődjünk. Ők nem az új kegyelmesurak, tiszteletünket, megbecsülésünket vívják ki úgy, hogy fölemelik ezt a régiót, és nem toldozzák-foldozzák mint egy rossz kabátot.

A fejlesztés itt (és máshol sem) nem kegy, nem kiváltság, nem különleges teljesítmény, hanem a régió, a város fejlődésének az alapja, elemi igénye.  A kormányzatnak ez a dolga, ne miniszterelnöki jótétemény legyen, és semmiképpen ne nevezzük politikusi csúcsteljesítménynek ez a néhány elszigetelt beruházást, morzsát, foltot.

Az intézmények, utak felújítása ugyanis nem világraszóló eredmény, hanem az elvárható minimum. Az első magasság, amit meg kell ugrani, de aztán magasabbra kell tenni a lécet. Egy régió fejlődését biztosító program, kormányzati támogatás, szakértői tevékenység, helyi adminisztrácó biztosítása nem emberfeletti teljesítmény, hanem a közigazgatás, a politikai érdekképviselet alapja.

Az általunk megbízott emberek munkájának a minimuma.

A teljesítmény ezután kezdődik, vagyis annak transzparens és helyi erőforrásokon alapuló összerakása, hogyan tudnánk fenntartható módon a régióban élő emberek jólétét növelni, a társadalom szerkezetét javítani, a gazdaságot erősíteni a természeti erőforrások, környezetvédelem, demokratikus alapjogok megőrzése mellett.

Szakértői, szakmai munkára van szükség, hosszú távú, megalapozott stratégiára és ebből fakadó operatív tevékenységekre, hogy az elmaradott régiót miként emelhetjük fel.

Ez azokknak az embereknek a feladata, munkája, akiket megbíztunk, akikben megbíztunk. A fenntarthatatlan beruházásokra nincs szükség, és nem egy vagy két embernek kell megegyeznie a régió sorsában, a beruházásokban, transzparens döntésekre lenne igény, helyi szakértők bevonásával.
Ne egy-két ember tervezzen jövőt, beruházásokat, térségfejlesztést, akik bizonyos pozíciókba emelkedve azonnal szakértőnek képzelik magukat. Mert nem azok.

De ne ítéljük el őket keményen, mert ha a munkájukat vizsgáljuk, akkor tükörbe nézünk. Amikor Európa egyik legelmaradottabb régióját látjuk, akkor önmagunk tehetetlenségét és cselekvőképtelenségét, kisstílűségét és szellemi nyomorúságát látjuk.

És hát valamennyien egy olyan  megrovó-jutalmazó politikai térben létezünk, amely hatásai tártsadalmi szempontból felmérhetetlenül károsak. De ez nem ment fel senkit. Mert csakis rajtunk múlik.

Változnia kell a város és a régió vezetésének! Változnia kell a helyi és országos politikai környezetnek!

Lesz-e még a városnak 100 éve?

Karácsonykor a város Fő terén álló ikonikus épületet, a Karancs szálloda omladozó tömegét színes képekkel kivilágították, karácsonyi motívumok, cuki figurák színes kavalkádja borította  a homlokzatot. Annak az épületnek a homlokzatát, amely évek óta üresen és kihasználatlanul áll a megyei jogú város központjában, és szép lassan az enyészeté lesz.
Ugyanezt tesszük most a városunk 100 éves évfordulóján is. Becsomagoljuk, feldíszítjük ezt a keserves múltat, de egy apró jelet sem látok arról, hogy azzal foglalkoznánk az ünnep kapcsán, hogy mit hoz majd a jövő, hogyan készülünk fel a változásokra, milyen következő 100 évet alapozunk most meg?

Vagy elég az nekünk, ha becsomagoljuk a semmit? Nem is a semmit, nem. A pusztulást.

Egyes kutatók kongatják a vészharangot és tudom, tudom, néhányan, akik olvassák a sorokat most hümmögnek, vészmadár vagyok én is.

Jönnek majd sorban a jelek, például eltűnnek a fenyvesek hazánk területéről, a Föld gabonatermő vidékeit is sújtja majd a klímaváltozás, egyre több ember nem jut egészséges ivóvízhez. Visszaesik a föld népessége, elsősorban a fejlett világban tapasztalható demográfiai problémák hatására, gazdasági problémák jelennek meg a munkaerőhiány miatt és a fogyasztók hiánya miatt. Ezzel párhuzamosan a bevándorló munkásokkal együtt pedig társadalmi feszültségek jelennek meg, különösen azokban a régiókban, ahol az idegengyűlölet a politika alapja (ezek a társadalmak lesznek a vesztesek). Drágul minden, eltűnnek a polcokról egyes élelmiszerek, megindul a harc a vízért, az erőforrásokáért. Átrendeződik a világ. és ezt nem a gonosz háttérhatalom csinálja, nem billgéc, hanem te és én, mindenki, aki fogyasztóként él ebben a kultúrában. Olyan lassú lesz, mint amikor a  rákot élve megfőzik az egyre melegedő vízben. És az utolsó pillanatig az emberek  többsége kételkedni fog, nem látja meg a helyes utat, csak bizalmatlanul hümmög.

A politikusok kezében a megoldás. Helyi szinten is.

Salgótarjánban egy leltárt kellene végre készíteni, hogy melyek azok az erőforrások, értékek, amelyek fontosak a számunkra, hogyan tudjuk megóvni azokat, hogyan tudjuk fejleszteni, ha kell. Nem állunk olyan rosszul, de minden rosszabbra fordulhat, ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

Elnézve azokat a stratégiákat, terveket, amelyek az elmúlt években készültek, elég hiányosak, pongyolán megfogalmazottak, általánosítóak és ami szomorúbb, blöff csupán az egész, jól hangzó kifejezés- és szlogengyűjtemények, tartalom és döntéshozói, társadalmi elkötelezettség és tudás nélkül.

Nagy hibájuk, hogy egy-egy pénzforrás kapcsán készülnek, egy adott forrás megszerzése érdekében létrehozott kötelező dokumentumok. Így tehát elveszítik erejüket és jelentőségüket. A szépen hangzó, sok pénzbe kerülő stratégiák célja ugyanis az, hogy egy pipa bekerüljön a bírálói dokumentumba, majd le lehessen hívni a pénzt a következő fenntarthatatlan beruházásra - a fenntarthatóság jegyében.

Rövid távra szólnak és csak egy adott forrás megszerzésére irányulnak.

Ez nem a jövő építésének az útja, még csak nem is felelős városvezetésre utal.

Ezen változtatni kell. Salgótarjánnak szüksége van egy hosszú távú, megalapozott stratégiára.

Mire is alapozzuk a jövőt?

Az elmaradott, sor végén kullogó városban egyrészt egy dohos feudális állapot, másrészt csüggesztő provincializmus határozza meg a légkört.

Néhányan esetben, politikai vagy kulturális klikkek alakulnak, de semmi jel nem utal rá, hogy ezek a csoportok megváltást hoznak, a maguk módján inkább csak rontanak a helyzeten, mert jelenlétük nem progresszív, nem konstruktív, inkább csak intellektuális önkielégítés.

Nekik ugyanaz a szerepük, mint a politikusoknak, várost kellene építeniük, nyílt, őszinte, konstruktív vitákat folytatniuk, kiállni az emberek elé, felemelni őket. Okosnak lenni és nem okoskodni, a valóság talaján állni, és levetkőzni a mindent tudó hozzáértő és szakértő flitteres ruháját. Kilépni a virtuális tér önigazolásra csábító akolmelegéből és tökösnek lenni! Programot írni.

A polgárság, értelmiség felelőssége is nagy tehát.

Sajnos elavultak az itt élő polgárok is.

Mindenki menekül a saját világába, vagy óvatosan, kiegyensúlyozott kritikai hangot mímelve játszik szakértőt, gyakorlati érzék nélkül, önreflexiótól mentesen, eredmények nélkül.

Nagyon hiányzik a fiatal értelmiségi réteg. 

A civil szféra gyenge és/vagy megalkuvó.

Nincs megújulás, hoztuk magunkkal a keserű tapasztalatokat az elmúlt évtizedekből, nem bízunk a fiatalokban.

Az a fiatal, aki véletlenül bekerül a pártérdekek szorításába, évtizedekre esik vissza a fejlődéstől, ideológiai csapdába kerül, elveszíti éleslátását, vagy jelleme eleve arra predesztinálta, hogy gátlástalanul kihasználja a helyzetét.

Véleményem szerint jelentős erőket kellene megmozdítani a humán és a természetes erőforrások fejlesztésére, megóvására. A minőségi emberi élet feltételeit kell megteremteni, a biológiai sokféleség, természeti erőforrások megőrzése mellett kiművelt emberfőkre, öntudatos, gondolkodó, elemző polgárokra és jól működő gazdaságra van szükség. munkahelyekre, innovációra, műszaki értelmiségre, építő emberekre. A gondolkodó, környezetéért felelősséget érző ember a jövő.

A város története tehát egy szomorú, lehangoló kudarc.

Természetesen nem ezt halljuk, hanem azt, hogy minden fejlődik és szépül. De egy patyomkin-város csak ez, Messziről úgy tűnik, hogy a házak halmaza egy igazi várost alkot, de nincs szellemisége, nincs kultúrája, nincs vezető ereje. 

Emberek halmaza, ahol színes képeket vetítünk a romokra, a múltunkra és már a jövőnkre is.

Erózió

A természet eróziója előtt futunk pár évvel, mindig nyerünk egy kis időt. Azért áll még Salgótarján, mert a fagy feszítő ereje nem olyan gyors, mert az esővíz eróziója, a szél pusztító ereje évtizedek alatt fejti ki hatását, de ide mindig löknek egy kis koncot, hogy felújítsunk egy teret, intézményt, így az épületek kihúzzák még egy darabig. Sikertörténet.

Sajnos azonban a társadalom eróziója sokkal gyorsabb. Milliókat könnyebb betonba önteni, mint társadalmat építeni. Na, ehhez kellenek a rátermett, alkalmas szereplők.

Egyes vezetőink magatartása és mintája, illetve etikai hozzáállása felszínre hozta az eredmények nélküli destruktív elemeket, akik jól érzik magukat a zavarosban, tenni nem tesznek semmit, de szinte kielégülésig élvezik, ha belerúghatnak a kevés előremutató dologba is. Mindenféle tapasztalat és szakmai alázat, önismeret és elemző hozzáállás nélkül. Válogatás nélkül kiabálják tele az étert és sajnos hatásuk is van. Mert ez a társadalom itt jó táptalaj ehhez. 

Rendezvényeinket fesztiválnak kiáltják ki, de csak túlsminkelt falunapok, a kulturális élet megrekedt évtizedekkel ezelőtti szinten. A jól elkülönülő, valamennyi identitással is bíró városrészek ellenére rendezvényeink Fő tér központúak és nem elég változatosak. Ez így korszerűtlen.

Bár büszkék vagyunk a természetre, a természetjárásnak sincs kultúrája. Akad talán 200 ember, aki igazi természetjárónak vallhatja magát. Fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk a természeti erőforrásokkal.

Úgy csinálunk, mintha minden működne, mert van tömegközlekedésre utaló tevékenység, szelektív hulladékgyűjtésnek tűnő aktivitás… de épphogy nem csak díszlet ez valóban.

A vezetőink lépései a fenntarthatóság irányába csak trendkövetés, források hozzáférése miatt történik és nem egy belső kényszer, nem szellemiség.

Mert nem látják. Bármilyen furcsa, de így van. Nem látják. Nem érzékeilk a bőrükön, nem fontos az életükben, nem szempont.

Mostani döntéshozóink egyszerűen nem úgy szocializálódtak, nem állnak azon az erkölcsi és etikai szinten, nincs birtokukban az a tudás és tapasztalat, nem rendelkeznek azzal a szemlélettel, amely Salgótarjánt elindítja a következő száz éves  pályáján. Csak küzdünk továbbra is az erózióval.

Gyökeres, mélyreható változásokra van szükség. Karizmatikus emberekre van szükség, aki mögött szakértők állnak, aki képes megszólítani a fiatal tehetségeket, a jövő generációját, aki példamutató. Akinek az értékrendje egyértelmű és világos.

Mert mindennek az alapja az ember.