A vidéki Salgótarján

Az utolsó medvesi pajta sokáig kitartott, de a napokban nem bírta tovább a vizes hó terhét és összeomlott. Évek óta romos volt már, de most egy utolsó sóhajjal megadta magát a reménytelenségnek. Szerencsére nem tavaly történt, mert akkor egy igazi ünnepi összeomlásnak lehettünk volna tanúi (talán még a programfüzetbe is befért volna), így csak csendben, szépen megüzente nekünk, hogy ennyi volt. Ennyi volt, Salgótarján.

A 100 éves múltját csillogó álarcként magára húzó város csodás ünnepi műsorsorozatot rittyentett ugyan, de mindennél jobban bizonyította, hogy a városközpont határában egy vastag, áthatolhatatlan függönyt húztunk. Bent talmi csillogás, sztárvendégek, bazinagy kerék, kint lassú sodródás. A függöny lefojtja az információt is.

Az 1970-es években a városhoz csatolták Rónafalut, Rónabányát, Zagyvarónát, Somoskőt. Ezek a helységek a Medves-fennsíkon illetve annak peremén települtek, a táj fontos részei, a népi kultúrával, a néprajzi értékekkel, a táji értékekkel, a történelmükkel, a megőrzött hagyományokkal, a nyomokban még fellelhető tájgazdálkodással gazdagítják ezt a vidéket.

E területen vidékfejlesztési forrásokra és vidékfejlesztési programokra lenne szükség.

A táji, ökológiai értékekre fogékony, a vidéki gazdálkodást támogató, e táj sorsát szívén viselő döntéshozói szemléletre lenne szükség.

Nem, nem olyan beruházásokra, amelyek fenntarthatatlanok és fölöslegesek! Nem kell ifjúsági tábor, nem kell aszfaltos út, villanyvilágítás, képgaléria a Medves-fennsíkra. Nem kell száz kilátó. Nem, a turizmus nem fogja megoldani a problémákat. Nem a hangzatos Enjoy park. Ó, jaj! Nem, nem, nem!

Az életmód megőrzése, a tájgazdálkodás, jó stratégia kell. Együttműködés a meglévő gazdálkodókkal, közös ötletelés, együttműködés a nemzeti parkkal, közös programalkotás.

Jó gazda kell! Felelős döntéshozói szemléletre van szükség.

Persze, kell ehhez pénz is, de nem olyan módon, hogy egy döntéshozó megjelenik ott és kihúz a farzsebéből egy ötletet.

Sajnos, a tervezés ma a fenntarthatatlan beruházásokról szól, holott ide kellene egy igazi, rendes vidékfejlesztési stratégia. Ehhez kell ember, akinek ez a munkája, fogékony rá, érti a vidéket, látja a problémákat, hatékonyan meg tudja tervezni a források felhasználását.

Mit kezdünk ezzel a kultúrtájjal?

Tessék ezzel foglalkozni, kérem szépen! Már most is késő talán.

Szuperlatívuszokban beszélünk az Őrségről, a Balaton-felvidékről…pedig. Pedig a Medves-fennsík a rónai kertekkel, pajtákkal, salgói várral az egyik legcsodálatosabb hazai kultúrtáj lehetne. Ezt nem meglátni, ezt nem megmenteni, ezt veszni hagyni közös felelősségünk. Közép-Európa legnagyobb bazaltfennsíkján kialakult kultúrtáj egy nemzeti kincs is lehetne.

Nem a pajták, kertek tulajdonosait kárhoztatom, ez a munka már 20 éve is más léptéket kívánt. Közösségi tervezést, döntéshozói munkát, stratégiákat, operatív munkában elkötelezetten dolgozó embereket. Támogatni, ösztönözni a jelenlegi gazdálkodókat, közösen kitalálni az irányt. Vannak eszközök, források, lehetőségek, csak nem éltünk, nem élünk vele.

Borzasztó ezt leírni, de az egy dolog, hogy nincs meg az akarat, de szerintem nincs meg hozzá a szellemi tőke sem. Már. Még?

Nem települnek ide gazdálkodó fiatalok, nincs közösségi kertészet, nincs program helyi termékek előállítására, feldolgozására, bevonására a közétkeztetésbe, helyi éttermek kínálatába. Értékesítésre. Nincs olyan szervezet, aki tulajdonba venné, felújítaná, funkcióval látná el a régi pajtákat, feltámasztaná a kertgazdálkodást.

A gyepgazdálkodás tragikus, a kertek elgazosodnak. A Medves-fennsík a város egyik ikonikus területe, az ország egyik legszebb tája.

És ne gyertek nekem a turizmussal sem! Ez nem erről szól, Rólunk szól. Turisták nélkül is meg kell óvnunk, leginkább a sok turista nélkül kell megóvnunk. Az összes természeti erőforrásunkat egyébként.

Ne a turistákra gondoljunk! Ez egy érthetetlen, rendkívül torz szemlélet itt.

Magunkra gondoljunk.

Vagy ennyi volt?