Kell még száz év…

Csak tűnődöm, és nem akarok senkinek a lelkivilágába belegázolni. 

Azon gondolkodom, hogy elég volt-e száz év ahhoz, hogy kialakuljon a salgótarjáni polgár, hogy kialakuljon egy, a történelmünkhöz kötődő salgótarjáni önkép és identitás? Hogy vannak-e közös nevezők, közösséget építő győzelmek, traumák… Persze, hogy vannak, de ezek vajon méltó, vagy legalább hangsúlyos helyet foglalnak-e el a helyi társadalom közös emlékezetében? 

Hogyan emelkednek fel a hőseink a múltból, és miért buknak el?

Azon gondolkodom, hogy építjük-e egyáltalán a jövőt, vagy csak a múltbéli események hullámai lökdösnek még előre, amíg a víz le nem csitul és aztán elsüllyedünk?

Újra és újra előkerülnek régi salgótarjáni fotók, amelyek beindítják többeknél, no, nem a nosztalgiát, sokkal inkább a képzelőerőt, hogy milyen kár volt ezeket a házakat lerombolni, milyen szép volt a városközpont. 

20. század eleji képeslapokról beszélek.

Néhány házat látunk csak ismétlődően a felvételeken, lovasszekereket, szegény embereket. Az épületek stílusa, a központ nyomokban Egert, Balassagyarmatot, Gyöngyöst tartalmaz! Így gondoljuk, pedig nem!
Ez csak a látszat. A város nem fejlődött tervezetten. 

Hamis nosztalgia.

A múltba menekülünk, mert nem akarunk a jövőbe tekinteni.

Hiszen még azt sem tudjuk, kik vagyunk.

Időnként kiragadunk a történelmünkből egy részletet és zászlóra tűzzük, a következő kurzus ezt elveti és másban keres kapaszkodót. Gyenge malterként összeköti még ezt az ipartörténeti múlt, de omladozik az épület. A fiataloknak nem jelent semmit.

Sajnos, nincs igazi közös nevező a múltunkban, amitől salgótarjáni egy salgótarjáni. Nincsenek közösséget adó gyökereink, jobban mondva nem őrizzük igazán ezeket a dolgokat a közös emlékezetben. Van, hogy eltemetjük, elhallgatjuk a fontos eseményeket. Néha hősöket teremtünk és kritikátlanul piedesztálra emeljük őket, aztán elbuknak, aztán új hősök emelkednek a múlt homályából, más történetek kerülnek a narratívába, aztán elbuknak azok is, aztán feltámasztunk egy régi emléket, aztán elhallgatjuk és így tovább.

Csiki-csukizunk a múltunkkal.

Nem akarjuk például elfogadni, hogy a tervezett, összehangolt városfejlesztés bizony az 1970-es években valósult meg, ez tette igazi várossá Salgótarjánt (a közlekedést, szolgáltatásokat, életminőséget tekintve), műszaki értelmiségieket vonzott a város. Az üzemben dolgozók munkakultúrája ekkor még magas volt és ezt a hozzáállást szinte családi örökségként adták tovább. (Például az acélgyár, amíg működött, addig egy összekötő kapocs volt, identitást adott. Kérdés, hogy városi identitást is?)

Halványuló emlékként ma is abból a korszakból élünk. 

Ez a tudatosság, tervezés, döntéshozói támogatás, hozzáállás napjainkban nagyon hiányzik. Nem dicsőítem ám, nyilván más volt a politikai és gazdasági háttér, de azért tagadhatatlan, hogy várost építettek. Újra formálódni kezdett egy közösség, ami gyorsan szétesett megint a rendszerváltás után.

Építkezni kellene tovább. Helyette inkább a hajdanvolt sáros Fő utcáról, a rendezetlen városrészekről álmodozunk. Nem akarjuk elfogadni, hogy most innen indul a következő száz év, tervezni kellene, építeni, okosnak lenni, bátornak. Inkább ilyen-olyan forrásokból elszigetelt, fenntarthatatlan beruházásokat ragasztunk a málladozó város szövetébe, mintha az tervezés lenne, mintha tudatosság lenne.

Természetesen fontos a múlt, nem vitatom. Azt állítom azonban, hogy nagyon fontos események nem kerülnek az őket megillető helyre a közös emlékezetben, mert megosztottak vagyunk. Jelentős traumákat nem dolgoztunk fel, elődeinket kritikai szemlélet nélkül dicsőítjük, néhány esetben sznobizmusból túldimenzionáljuk egyes hírességek szerepét, más esetben mintha tudomást sem akarnánk venni olyanokról, akik kötődtek, kötődnek Salgótarjánhoz és büszkék lehetnénk rájuk.

Közös traumák, közös emlékek, dicsőségek és bukások nem jelennek meg igazán a városban élők emlékezetében. Nyilvánvalóan hiányzik az értékőrző, értékteremtő civil szféra (tisztelet az elszigetelt keveseknek), nyilvánvalóan a várost vezető politikai elit és a hangadó értelmiségi réteg mindig maga felé görbítette a történelmi emlékezetet.

Futóversenyekkel, központi koszorúzásokkal nem jutunk előbbre. Az 1919-es honvédő harcok, az 1956-os sortűz például olyan események, amelyek a városi közös emlékezet, identitás részei kellene, hogy legyenek, de óvatos távolságtartással szemléljük csak ezen eseményeket, vagy szélsőséges, vagy közömbös a viszonyunk hozzájuk, nem tudjuk helyén kezelni a történeteket és elfogadni jelentőségüket, üzenetüket.

Mert a város megosztott. És ebben a megosztottságban mindenki a saját történetét meséli el, mindenki eltakarja a neki nem tetsző részleteket, mindenki a saját ideológiájához igazítja az eseményeket, történelmi alakokat.

A város megosztott, mindig is megosztott volt. Már a várossá nyilvánítás idején és előtte pár évvel is az volt. Nem túl szerencsés időszak volt ez a várossá nyilvánításhoz, hiszen az országgal együtt olyan eseményekbe sodródott, amelyek társadalmi, politikai és gazdasági válságokba taszították. Sok nemzetiség élt együtt, jelentős volt pl. a zsidóság létszáma, nagyok voltak a társadalmi, vagyoni különbségek. Még az üzemek között között is jelen volt a megosztottság. Külön fejlődött jó ideig a bányai, acélgyári, üveggyári terület, az acélgyári utat sorompó zárta le. Nem volt salgótarjáni identitás. Bányai, acélgyári, üveggyári identitás volt. Nem volt polgárság. A munkások jó része még a várossá nyilvánítás után 15-20 évvel is egészségtelen barakkokban élt, méltatlan körülmények között. Talán a Rima teremtett korszerű, emberséges körülményeket egyedül.

Száz év nem volt elegendő, hogy eltűnjön a megosztottság. És ezen a talajon jól megél, gazdagon burjánzik a mai politikai szereplők zsigeri ösztönökre ható aljas háttérmunkája.

Az elmúlt száz évre emlékezünk? Akkor ezt se feledjük:

“A kutak körül ölnyi mély a sár s a bűz, mint a köd áll meg a házak fölött. A házak nem annyira házak, mint inkább ólak. Deszkából ácsolták őket, oldalukon gyorsan hamvasszürke lesz a meszelés. Az ilyen négy méter hosszú és három méter széles ólban néha együtt van minden, konyha, szoba, kamra egy helyiségben. Az ól előtt egy-két négyzetméternyi területen még kertet is próbált teremteni a sírnivalóan hiábavaló emberi igyekezet. Csenevész kukoricák igyekeznek napot fogni a deszkák között, a deszkákon lyukak követik egymást s drótok fogják össze a kerítést, mely foltozott, mint koldusasszonyok ruhája. Ez ólak háznak olyanok, mint a madzaggal átkötött rongycsomag cipőnek. Kicsiny udvarukon külvárosi szemét áll halomban. Konzervdobozok csúcsai, csonka drótok, lyukas ujságpapír és elhullott fadarabok. A falakon fekete fekélyek a mész fehér mezőiben. Nyugbéresek és élet szélére hullottak élnek itt, egymás ellen acsarkodva, mint valami fogolytáborban. Ádáz indulatok kavarognak, gyilkos pletykák mérgezik a levegőt. Asszonyok laknak itt, akiknek férjét elvitte a tüdőgyulladás, vagy a bánya, egyikük férje 26 évet dolgozott, 21 éve halt meg. Jutalmul az özvegy kapott egy ólat. Három méter hosszú, három méter széles. Kap nyugdíjat is: havi tizenhét pengőt. Az ő helyzete még istenes, de vannak olyanok, akik havi öt pengő »kegydíjat« kapnak. Itt tengődnek sár és deszkák között, mint sírban a halott, rettegnek az esőtől, a téltől, a nyártól, a tűztől, mely még kicsi »vagyonukat« is fenyegeti nyáron e forró faalkotmányban. Esőtől, naptól csaknem annyira szenvednek, mintha fedél nélkül lennének, az eső rájuk csurog, a nyár átforrósítja viskójukat, a tél bejön a deszkák résein, áthatol foltos ruháikon, fagyottá teszi lábaikat és testüket. A bányász korai halála után idejuthat az özvegy és negyvenévi munka után idejuthat az öreg vájár. Fásultan élnek itt és vének szokása szerint gyakran hívják a halált. Naphosszat motoznak a szobában és sírnak, ha valaki kérdezi őket. Mert nem így kezdték. Itt már alulra jutottak, majdnem a legalulra, ahová Salgótarjánban jutni lehet. Penészszín falak között szöszmötölnek otthon. Olykor, ha régi igények kísértenek, próbálnak takarítani a földpadlójú és deszkatetejű ólban. Hamar abbahagyják. Nincs sok értelme ennek. Ha erre fúj a szél, naphosszat esőzik rájuk a korom, innen nyargalnak be a városba a betegségek, itt gubbaszt a tüdővész és itt halnak meg a csecsemők a hideg ólakban zöld rongyok között. Az ólak két méternyiről néznek farkasszemet, öregasszonyok cipelik vödörben a vizet, lejtőkön fölfelé. Testük ilyenkorra már szétment és megaszalódott, életüknek nincs értelme és célja. A kazári bánya felé erre visz az út. Ha kocsin áthajtatnak itt a bánya tisztviselői, idegesen és rosszízzel a szájukon, igyekeznek nem látni semmit. Kényszeredetten vigasztalják magukat azzal, hogy még mindig jobb itt lakniok, mint seholse.”

Szabó Zoltán. Cifra nyomorúság

Nem, erre nem emlékezünk, szemérmesen eltakarjuk. 

Jobb, kényelmesebb, megnyugtatóbb cikkeket idézni  például 1939-ből,  amelyek szerint minden olyan ünnepélyes és fennkölt volt, minden előadót szűnni nem akaró tapssal és ovációval köszöntöttek. 

És megint nem vesszük tudomásul, hogy bár voltak érdemei városunk első polgármesterének, de kritikátlanul szemléljük őt, hőssé emeljük. A szerencsétlen történelmi korban nem lehetett könnyű dolga, de egy olyan közigazgatási rendszerben vállalt közfeladatot, ahol végre kellett hajtania pl. az I. zsidótörvényt. Ezután viszonylag elegánsan kifejezhette volna, hogy nem ért egyet azzal az úttal, amelyre az ország lépett, de újra indult a választáson és 1943-ban már a Salgótarjáni Nemzetvédelmi Akadémia igazgató-tanácsának elnöke volt. Ez egyike volt a számos fajvédő csoportnak akkoriban. Nem kell azonban letaszítani a trónjáról, nem kell romba dönteni a mítoszát, de mindent tudni kell róla, hogy taníthasson minket. Pédája és hibái is. Úgy tűnik, elkötelezett munkát végzett Salgótarjánban, ezt senki nem vitatja, de a jelenleg feltámadó kultusza talán túlzás. Ne ő legyen a hivatkozási pont, ne hozzá meneküljünk, ha úgy érezzük, hogy a mai korban már megváltozott minden. Salgótarjánt várossá nyilvánították ugyan, de nem lett közösség. 

A város első polgármestere volt, szerette a természetet, jó hivatalnok volt, de… De nem a gázkamrákkal kezdődött, csak mondom.

Ezen felül megkoszorúzzuk a Horthy-csúcsra, a kormányzó dicsőségére kiránduló naiv, felkészületlen fiatalokat, akik szörnyű halált haltak, mert a korszellemnek megfelelő dicső és éretelmetlen tettre vágytak. Borzasztó halált haltak, emlékezzünk ezért rájuk, de emlékezzünk arra is, hogy végzetük nem a lavina volt önmagában. Annyi mindent taníthatnának nekünk, ha nem lennének hősök.

Aránytalanul nagy kultuszt építünk egy itt született színész köré, jelentős részben színtiszta sznobizmusból, miközben kritizáljuk a fiatalok felszínességét, sztárkultuszát. Helyben is teremtettek értéket mások. Ráadásul ez a kultusz eltakarja előlünk a szimpatikus, szerény embert, a példaképet.

Semmi nem fekete vagy fehér. Mindenkitől és mindenből lehet tanulni, csak ahhoz fel kell tárni a múltat, el kell mondani mindent, és nem lila köddel bevonni.

Itt vagyunk a száz éves évforduló évében és nem látok egy antológiát azokról az emberekről, akik már a feledés homályába vesznek, de igazi salgótarjániak voltak, itt alkottak, teremtettek, példát mutattak. Nem látok róluk filmeket, cikkeket, nem látom megjelenni őket az oktatásban, a helyi tévében, nincs róluk Facebook poszt sorozat.

Nem érdekelnek a koszorúzó politikusok, a szépen összerakott, de eldadogott mondatok. 

Nem látom, hogy a szimbólumainkkal jól bánnánk. Salgó vár, Karancs szálló.

Nem látom, hogy a legerősebb összekötő kapoccsal, a természeti környezettel felelősen törődnénk.

Nem látom az egészségtelen munkáslakásokat, a korán meghaló bányászokat, a meggyötört nőket és a sorsukba beletörődő, örömtelen öregeket. A hajdanvolt salgótarjániak tömegét nem látom.

Nem, ne táncoljunk a háztetőkön népviseletben (olyanunk amúgy sem volt)! Merjünk benézni az egészségtelen, szűk barakkokba is. Mert onnan jöttünk. Ez a múltunk.

Devalválódtak az értékek, mondják sokan. 

Egy tény (szerintem): még soha annyi, Salgótarjánból elszármazott, tehetséges és nagyszerű ember nem dolgozott a világ számos részén és nem teremtett annyi értéket az emberiségnek, mint napjainkban.

Tekintsünk tehát a jelenbe! 50-100 olyan ember is lehet, aki itt született és a maga területén, a világ sok részén maradandót alkot. Ez így rendben van, de a fontos kérdés, hogy a város miért nem tud teret adni ezeknek az embereknek? Ezen kellene gondolkodni!

Mi is devalválódott? Egy város, egy közösség olyan, amilyenné mi, emberek tesszük. A város vezetői, az értelmiség bizony tükörbe nézhetnek, ha panaszkodnak!

Az évfordulót úgy ünnepelhetjük a legjobban, ha okosan, bátran, tervekkel felvértezve vágunk neki a következő száz évnek. A legjobb ajándék a  városnak egy jövőkép, egy terv, a kibontakozás merész útja lenne. Nem látom azonban, hiánya fájó.

Mert kell még száz év legalább, hogy igazi város legyen Salgótarján.