Izland

Nem mondanám, hogy hirtelen ötlettől vezérelve utaztunk Izlandra - mert régóta bakancslistámon volt -, de mégis gyorsan jött az ötlet év elején, hogy valamennyire jóárasított (ami persze túlzás, mert Izland azért drága ország) módon lefoglaljunk mindent, repjegyet, szállást, bérelt autót nyárra.

Mivel szeretem a természetet, madarakat (bár már kijöttem a gyakorlatból), szeretek (bár nem tudok) fotózni, szívesen gyűjtök tapasztalatokat a turizmussal kapcsolatban (bár nem értek igazán hozzá), filmeket készítek (próbálkozok inkább), Izland olyan minden az egyben országnak tűnt a számomra. 

Az is volt, csak hát sokat akar a szarka… Ennek ellenére nincs hiányérzetem, Izland lenyűgöző. Sok minden felmerült bennem itt az utazás kapcsán a fotózásról, turizmusról, a helyben élők hozzáállásáról.

Írok majd sok hülyeséget, de ha valaki utazási infót akar kihámozni belőle, megfeszített munkával az is megoldható.

Na, ki fürdött ruhában a két fokos Atlanti-óceánban?

Álltam a Reynisfjara fekete homokos tengerpartján, ahol már pár embert elragadtak a kiszámíthatatlan hullámok, és bosszankodtam rettenetesen a jó idő miatt. Ami fotós szempontból annyit tesz, hogy sütött a nap, vakító kék volt az ég. Brrr! Hajnalban csak pár ember lézengett a parton rajtunk kívül, de ez a napsütés… Az időjárás számunkra minősíthetetlenül pocsék volt. Másnaptól már azt gondoltuk, bárcsak ilyen lett volna végig :)  A terület szép, a bazaltból aprózódott fekete homok különleges, a bazaltoszlopok lenyűgözőek, de egy rendes fotót nem tudok készíteni. Ekkor megláttam a víz által simára koptatott kavicsokat.

És a vízhez közelebb is voltak szépek, aztán még szebbek még közelebb…

A veszélyjelzés sárgán villogott, tehát a kavicsok bőven azon a zónán belül csábítottak fotózásra, ahol a hullámzás már elérheti az embert. Fél szemmel a hullámokat figyelve, a fényképezőgépet az állványra raktam, leguggoltam, komponálni próbáltam és el is felejtettem a hullámzást.

Ami természetesen elkapott. A hullámot az utolsó utáni pillanatban láttam meg, de hát  guggoltam, és nehezítő tényezőként ott volt a fényképezőgép is az állványon. Rák módjára próbáltam kijutni, bal kezemben az állvány, jobb kezemmel igyekeztem haladni, de csak egy kétségbeesett kalimpálás lett belőle, aminek következtében seggre estem, a víz csinált egy kis alvázmosást, majd beterített. Nem kérdés, hogy a fényképezőgépet is elkapta, és volt olyan szíves, hogy azt apró szemű bazalthomokkal is szépen telepakolta. Hátborzongatóan nyikorgott az optika minden élességállításnál ezután.

Szerencsére az Atlanti-óceánan nem olyan vizes mint a többi :), mert hamar megszáradtam. Jól jött most az átkozott napsütés az öt fokban. Kell tehát a megfelelő, gyorsan száradó ruházat, ez az alap errefelé.

Egyértelműen nem ajánlott bemenni a vízig. Az igazság az, hogy a hullámzás nyomaiból láttam, hogy meddig csapnak ki, és valójában felkészültem rá, hogy vizes leszek. Nagyobb hullámok esetén ez a part halálos is lehet, szóval, csak óvatosan!

Hellában szálltunk meg. A tervünk már kezdetektől az volt, hogy csillagtúra-szerűen fedezzük fel Dél-Izlandot, az Aranykört és a Snaefellsnes-félszigetet.

A csillagtúra ötlete bevált. Annyi felszerelésünk volt, hogy baromi nehéz lett volna pakolni, rendezkedni állandóan. Ráadásul voltak tartalék időpontjaink, hogy egy-két helyszínre vissza tudjunk menni. Ó, majd elfelejtettem, tervbe volt véve a Vestmannaeyjar-szigetcsoport legnagyobb szigete, Heimaey is.

Az utazás Izlandra nem jelent túl nagy stresszt. A repülőgép leszállása után felvettük a bérelt autót, utaztunk, elfoglaltuk a folyóparti kabinunkat és közben egy izlandival, ügyintézővel sem találkoztunk. Mint kés a vajon, úgy haladtunk Helláig.

Útközben belefért egy szupermarket is (az étkezést kizárólag így oldottuk meg az út alatt), de ott is önkiszolgáló pénztárnál fizettünk.

A szállás nagyon egyszerű volt (persze,mert a legolcsóbbat választottuk, még januárban), de tiszta volt és az ágyneműt is rendben találtuk. Egyébként is csak aludni kellett a hely.

Többször, több helyen is is feltűnt és nagyon szimpatikus volt, hogy ami még használható, még működik, azt nem cserélték le azonnal egy kis kopás, szépséghiba miatt. Lehet, hogy másokat ez zavar, de nekem tökéletesen megfelelt ez a szemlélet. Nem keletkezik annyi szemét, nincs pazarlás. Egyébként is lelkiismeret-furdalásom volt, hogy túl sokat szemeteltünk. Ezt enyhítendő, vittünk kulacsot magunkkal és minden reggel abba töltöttünk csapvizet. Nem érdemes palackos vizet venni, mert Izlandon nagyon jó az ivóvíz.

Az érkezés után, rövid (3 óra) alvást  követően bele is csaptunk a közepébe. Elmentünk a már említett Reynisfjara-partra, majd Dyrhólaey szikláihoz. 

Ide elsősorban a lundák miatt igyekeztünk, de nagyon látványos, attraktív hely egyébként is. 

A lundákra való tekintettel a sziklát este héttől reggel hétig lezárják, reméltük azonban, hogy közvetlenül a nyitás után talán elcsípjük életünk első lundáját. A a madár angol neve puffin, amit pafin-nak ejtenek, de magunk között csak egyszerűen puffinnak (így, fonetikusan kiejtve) hívtuk ezeket a madarakat. Szerintem illik rájuk.

Az egyik puffin :) kolóniát rejtő szikla előtt (földbe vájt lyukakban fészkelnek) népes csoport gyűlt össze fotósokból, turistákból, és olyan szent áhitattal, csöndben, feszült figyelemmel nézték a füves területet, mintha a máriapiripócsi búcsúban vártak volna a könnyező szűzmária eljövetelére.

S lőn, a csoda megtörtént, mert végre  az egyik puffin előjött sza…ööö…komfortmozgást végezni.

Az első puffin megvolt tehát, s a csodához méltóan, megvilágosodásom is támadt. 

Ott egy puffin, ott egy puffin, mondta lelkesen Máté, én pedig azonnal fotózni kezdtem, mint egy… szóval, úgy.

Készült pár rosszul komponált és többnyire életlen felvétel,majd a madár visszahúzott a lyukába.

Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én nem láttam lundát. Ott volt a keresőben, nyomtam a gombot, de a lunda megfigyelés élménye nem volt meg. Nem voltam valójában jelen, nem szemlélődtem, nem éreztem a jelenet atmoszféráját, nem tapasztaltam meg. 

Félelmetes és bosszantó volt. Jelen akarok lenni, tapasztalatokat szerezni, és rádöbbentem, hogy a fotózás kényszere, a képek megszerzésének vágya, az erős jelhagyási ösztön miatti fényképezés-roham a gátja ennek.

Más módon kell szemlélni a világot. Időt kell adni magunknak, hogy befogadjuk, az összes érzékszervünkkel egyszerre megtapasztaljuk, aztán lehet fotózni is. Jelen lenni, átélni, látni sokkal fontosabb mint még 100 lájk a Facebook digitális szemétdombján. 

Persze a fotóművészek más módon látnak, de csak keveseknek adatik meg ez a fantasztikus adottság. A szüntelenül kattintgató, hozzám hasonlóan inkább amatőr fotózást művelő turisták nem látnak, nem észlelik a valóságot rendesen ha csak az jár a fejünkbrn, hogy szüntelenül fotózni kell.

Ez a fotózás-roham jól jellemzi az embereket.

A Dyrhólaey szikláknál egy fehér lepelbe burkolt kínai lányt fényképezett a családja. Jó, ami nekem lepel az valójában ruha lehetett, olyan mennyasszonyi ruha féle. Felzavarták a sziklára,a meredély szélére, különféle pózokba vagta magát, és a többiek lelkesen kattintgattak.

A közelükben egy virágot kezdtem fényképezni, leguggoltam és a virágot előtérbe helyezve, fotóztam a tájat. Két kínai azonnal ott termett, kíváncsian nézték, mit fotózok. Ők is előkapták a fényképezőgépet, egymást fotózták a virág fölé állva, majd hirtelen a leples lányt is átrángatta mellém a családja. Mintha ott sem lettem volna, máris ott fényképezték különböző pózokban. Nehéz megfejteni, hogy mi járt a fejükben, ugyanis a virágra ügyet sem vetettek, elkészítették ugyanazokat a fotókat,amit 5 méterrel arrébb, csak azért, mert elmélyülten fényképeztem ott az előbb.

A fényképezőgép amúgy is bevonzza az embereket.

Dyrhólaey

- Maga biztos profi képeket csinal, lefotózna engem a telefonommal?

Egy nő kérte ezt, majd miután elkészült a kép, közölte, hogy ő cseh. Mondom én Magyarországról jöttem.

- Ó, jaj, éhes?

- Nem, magyar

- Akkor öklözzünk. 

Öklöztünk.

Jökulsárlón

- Megnézhetem, milyen képeket csinál ebben a borzalmas időben ezzel a fényképezőgéppel? - kérdezte egy férfi, aki egy ideje már kerülgetett, miközben mindketten teljesen eláztunk az esőben és megfagytunk a jeges szélben.

- Persze. - Mutattam.

 - Honnan jött?

- Magyarország.

- Én belorusz vagyok, de szeretnék elhatárolódni a kormányomtól.

Heimaey, madármegfigyelő hely

Amerikai turisták próbáltak lundákat nézni a telepített lesből. A viharos szél miatt azonban nem merészkedtek ki a kunyhóból, ráadásul avatatlan szemükkel nem is vették észre a fészkeikhez akkor még szórványosan berepülő madarakat. Bementem akksit cserélni, mert ott alakítottunk ki egy depót a cuccainknak.

- Te már biztos fotóztál lundát. 

- Persze

- Megnézhetjük? Ó, de cuki! Jaj, de édes! Köszönjük, hogy megmutattad!

Pipa. Ezzel végeztek is a lundamegfigyelés programmal, elmentek.  Mehettek tovább a következő attrakcióhoz. Láttak lundát. igaz, hogy a fényképezőgép kijelzőjén, de láttak.

Ebben az időszakban a lundák ülnek a fészkeiken, melengetik a tojásokat, párjuk az óceánban halászik. Este érkezik vissza a táplálékkal, ekkor élénkül meg kicsit a telep.

Heimaey-re azért jöttünk, mert úgy hirdetik, hogy itt található a világ legnagyobb lunda telepe. A kolónia tényleg hatalmas, de nem tudtunk sok időt ott tölteni, mert el kellett érnünk az utolsó kompot, így az igazi nagy mozgás előtt ott kellett hagynunk a helyet.  Sikerült ugyan a szigeten lundát fotózni, de az igazi puffin élmény később, Dyrhólaey-n ért. Visszatértünk ugyanis ide, de most a zárás előtt körülbelül fél órával próbálkoztunk. A természetvédelmi őr végigsétált a szirt mentén, udvariasan megkért minket, hogy hagyjuk el a területet, de mondta, hogy ráérünk akkor menni, ha majd visszafelé jön. 

Amennyiben közelről akartok lundát látni, ez egy jó hely. A madarak valószínűleg megszokták a bámészkodó embereket és fél hétkor már beindul a mozgás a területen. Vannak kiváló lunda megfigyelő helyek még Izlandon, de azok kicsit távolabb estek az általunk bejárt területtől.
Vegyétek figyelembe a természetvédők kérését és vitatkozás nélkül távozzatok hétkor.

Izlandot általában a fantasztikus, látványos tájak, vízesések, kanyonok, vulkánok, tengerpartok miatt keresik fel a turisták. A madarakról kevés szó esik. Jó, a lundák középpontban vannak, de az egyéb fajokra nem nagyon figyelnek. Bár a szigeten a fajok száma nem túl nagy, ez a pár faj nagy sűrűségben fordul elő. Mindenhol csigaforgatókat, piroslábú cankókat látni az út szélén, mezőkön, gyakori a sárszalonka, jönnek-mennek a kis pólingok, nagy godák, közkedvelt madár itt az aranylile.

Az első madár, amit láttunk egy éneklő feketerigó volt Hellában, a szállásunknál, amin kicsit meg is lepődtem. Sokkal gyakoribb a szőlőrigó, amit itt nyilván nem tudnak kapcsolatba hozni a szőlővel. A nálunk is fészkelő holló, barázdabillegető, hantmadár is előfordul a szigeten. A tengerpartok környéke igazi madápradicsom, sirályok, lundák, lummák, sirályhojsza fordul itt elő. Gyakori a sarki csér, a réti pityer. Különleges a pehelyréce és a cifra pehelyréce tollazatának mintázata. A Brúarfossnál láttunk tarkarécéket, az Eldborg kráter felé vezető utunkon pedig havasi hófajdot.

Az egyik mezőn volt vagy 40 énekes hattyú a csodálatos fényben, de Máté azt mondta, biztos libatelep. Na jó, ő nem madarász. És ez nem is egy madarász blog, szóval, madarakról ennyi. Amúgy sem vittem távcsövet. :( 

Heimaey-re még vissza szeretnék térni. Nagyon tetszett ez a kis sziget. Úgy döntöttünk, hogy nem autóval megyünk át, mert akkor nem tudtunk volna végigsétálni a tengerpart mentén, kevesebb dolgot láttunk volna. Jó döntésnek bizonyult. Kevés a turista, nem annyira kötöttek az útvonalak, szép a partvonal. A hangulatos kisvárosban lehet enni, kávézni, vásárolni. A 13:15-ös komppal mentünk be a szigetre és az utolsóval hagytuk el. Bizony, el lehet fáradni a séta során, különösen, ha erős szelet fogtok ki, mint mi is. A nagy lundateleptől visszafelé egy-egy nagyobb szikla tövében, szélcsendesebb helyen üldögéltünk néha, figyeltük a madarakat. 

Az óceánban a kompozás és a megérkezés a szigetcsoporthoz egy külön élmény.

A kompkikötőnél ingyenes volt a parkolás. Itt egy kicsit ijesztő volt a helyzet, mert a feltámadó szél kisebb porvihart kavart, és a bűrünkön is  érezhetó volt, hogy miről írnak azok a beszámolók, amelyek a porviharok hatását ecsetelik az autó fényezésére. Szerencsére a szél nem erősödött és estére nem csiszolta le a fényezést.

Na és az autó. Egy Dacia Dustert béreltünk a BlueCar-nál. Teljes biztosítást kötöttünk, nem szerettünk volna izgulni az utazás során a lehetséges károk miatt.

Viszonylag kevés kilométer volt még az autóban, de a szélvédőn már volt vagy hét-nyolc felverődés. Amikor az első alakommal Víkbe utaztunk, akkor mi is átéltük, hogy ez itt milyen komoly veszélyforrás. Legalább tíz percenként koppant kisebb-nagyobb kő a karosszérián, szélvédőn.

Az izlandi vezetéstől nem kell megijedni, az utazás előtt már érdemes tájékozódni a jelzésekről, különleges szabályokról, helyi sajátosságokról.

4x4-es dustert azért béreltünk, mert F jelű utak is tervbe voltak véve. Sajnos, nem minden F utat nyitottak meg június elején, ezért pár tervünket fel kellett adni. 

A vezetéssel kapcsolatos, hogy kissé túllőttünk a célon a tervezésnél. Bírtuk volna valemennyire az időbeosztást, ha az időjárás nem húzza keresztül a számításainkat. Pont a leghosszabbra tervezett napunkon volt a legrosszabb a helyzet. A Jökulsárlón fantasztikus jéghegyeinél borzalmasan lehangoló volt az időjárás, az út idáig a szakadó esőben és a vastag felhőzat miatt kialakult szürkületben nagyon fárasztó volt. Fel is adtuk azt a tervünket, hogy kis pihenés után még elugrunk (így volt a tervben, hogy még elugrunk :) ) Stokksneshez. Teljesen átázva, átfázva, kimerülten képtelenek voltunk rászánni magunkat, hogy a kocsiban pihenjünk pár órát. A legfőbb ok azonban a reménytelen időjárás volt.

A fotózás, madarak mellett a turizmus is érdekelt. A turisták megfigyelése is a program része ilyenkor.

Izlandon nagyon odafigyelnek a természeti örökségükre. A látogatottabb attrakcióknál csak kijelölt útvonalon szabad közlekedni, ezt ki is karózzák, az ösvény mellett alacsonyan kihúzott kötél jelöli, hogy mely területen belül kell maradni. Június elején-közepén már emelkedik a turisták száma, de nem beszélhetünk tömegről. Az esti, hajnali órákban pedig tényleg csak pár emberrel lehet találkozni.

Az utak mentén nincs egyáltalán szemét és a természetben sem tapasztalható olyan mértékben mint akármelyik magyarországi kirándulóhelyen.

A vízesések, kanyonok bemutatását jól megoldották, semmi flancolás, a legfőbb látvány amúgy is a természet. 

Azt gondolom, hogy Izlandra az a középosztály látogat el elsősorban, aki kifejezetten a természeti látnivalókra, tájra kíváncsi. Ez feltételez már egy alapszintű környezeti tudatosságát, felelősséget is. Jellemző a fiatalok nagy aránya. 

Mivel az ország elég drága, ez is egyfajta szűrőként működik.

Jó volt látni, hogy az emberek a kijelölt utakon maradnak, de persze a fotósok egy része itt is áthágja a szabályokat, letér az ösvényről (tipikus példája a Fjaðrárgljúfur kanyon).

Bármennyire csábító is egy helyszín, tiszteletben kell tartani azokat a korlátozásokat, amelyet a helyben élők állítanak. Minél többen figyelmen kívül hagyják a szabályokat, letérnek az ösvényről, letérnek a terepjárókkal az utakról, parkolnak a mohaszőnyegen, eldobják a szemetet, annál előbb jelentkezik a túlturizmus, ami konfliktusokat eredményez és további korlátozásokhoz vezet.
Izland legfőbb iparága a turizmus, ezért turistaként jelenleg az ország fejlődéséhez és az itt élők megélhetéséhez járulunk hozzá. De nagyon vékony a határvonal, hogy mikor csap át mindez egy káros, terhelést jelentő tevékenységbe.

A turizmus hatását és mértékét jól jelzik az átalakuló farmok. Ma már szinte mindegyik farm ad ki vendégszobákat (néhol komoly vendégszálláshelyeket lakítottak ki), és több helyen étterem is működik.

Ennek ellenére azért jelentős az állattartás is, mindenfelé birkákat és lovakat látni. Na de mit kezdenek a lovakkal azon kívül, hogy lovas túrákat is ajánlanak a vendégeiknek?

Utazás előtt nézegettem az izlandi szupermarketeket és a Google fordítót hívtam segítségül. Olyan csodálatos termékneveket is feldobott magyarul a felvágottas részlegből, hogy ló ödéma…

De hessegessük el a kellemetlen gondolatokat, a lovak cukik, nagyon jól érzik magukat ezeken a szép legelőkön.

Persze, turistákkal kapcsolatban is van szürreális élményem. Hajnalban a Haifoss vízesésnél egyszer csak a semmiből ott termett három angol fiatal. Csíkos strandpapucsban, mackóalsóban, kezükben egy-egy doboz sörrel, már kissé ittas állapotban. Az egyikük bal szemén volt egy fekete szemkötő. Odaballagott a 120 méter magas szakadék szélére, kissé billegve lenézett, majd olyan leplezetlen érdeklődéssel nézte, hogy mit csinálok, mintha csak moziban ülne.

Az volt az érzésem, hogy egy legénybúcsú tagjait rossz helyre teleportálták Prágából vagy Budapestről, és ők sztoikus nyugalommal vették ezt tudomásul.

A csíkos strandpapucs nem elég egyébként, vízálló bakancs, sapka, sál és kesztyű kell júniusban is. A kevés alvás miatti kimerültség, valamint a sok elázás, szél miatt állandóan át voltunk fagyva. A legnagyobb szél a Kirkjufellnél fújt, ott simán rá lehetett dőlni és nem esett hasra az ember. kihívást jelentett a fotózás is, hiszen az állványra rakott fényképezőgépet erősen mozgatta a szél, a testemmel kellett leárnyékolni és erősen húzni lefelé a középoszlopot, hogy pár értékelhető fotót készítsek.

A tartalék napot a Skógafosshoz és a Seljalandsfosshoz használtuk fel. Így sikerült a kettőből egy naplementét ott elcsípni. A vízeséseknél derült időben is el lehet ázni.
A három órás naplemente egyébként különleges élmény.

Megnéztük még szakadó esőben a Skaftafellsjökull gleccsert is és ezen kívül még jó pár helyet, amelyek kimaradtak a beszámolóból.

Az utolsó napon, a gép indulása előtt Reykjavík és a Gunnuhver termálterület még belefért a programba. Reykjavíkban kávéztunk egyet a Café Babaluban, ahol leteplepedett mellénk a hely macskája is.

Izland egy fárasztó, csodálatos, nagy kaland volt.

Galéria: https://www.dszilard.com/fot/izland