Az arany az oka mindennek

Verespatak

Állok fönt a Zsigen és nézem Verespatakot. Salgótarjánból jövök, rögtön be is ugranak a hasonlóságok. Elsőként az, hogy mindkét település csak távolról szép (bár Verespatak központja fénykorában sokkal szebb lehetett).

Mindkét település a bányászatnak köszönheti a létrejöttét, fejlődését, és a bányák megszűnésének a hanyatlását. Itt is van veres patak és Tarjánban is, ahol a vas-hidroxid festi vörösre, jobban mondva narancssárgára a forrásokat.

Nagyon hasonló az emberek kiábrándultsága, a kilátástalanság, az a beletörődő reménytelenség, hogy nem lesz itt már semmi, csak a pusztulás.

A hegytetőről nézve, a táj itt és ott is csodás, a völgyben húzódó település már-már a béke szigetének tűnik.

Vannak azonban különbségek is jócskán. Lábunk alatt itt minden tonna kőzet egy gramm aranyat rejt. Ez a csekélynek tűnő mennyiség azonban nem jelentéktelen tény, Európa második legnagyobb aranylelőhelye terül el a lábunk előtt, lábunk alatt. 

Az emberiség arany iránti sóvárgása olthatatlan, ennek megfelelően már Krisztus előtt 450 évvel is bányásztak aranyat a térségben a szkítákkal rokon agatirszek. Hérodotosz bujáknak említette őket, mert asszonyaikat közösen tartották, és nem mellesleg gazdagon ékesítették őket aranyékszerekkel.

Feltehetően  bányásztak aranyat itt a dákok is, majd a rómaiak betették a lábukat és a szervezettségükkel, hatékonyságukkal tárnák labirintusát vájták (mármint a rabszolgáik és az ide telepített bányász népek) a hegybe. A kor műszaki színvonalát tekintve ez már szinte rablógazdálkodás volt. Manapság ezek a leghosszabb római kori bányajáratok a világon. Külön szerencse, hogy a rómaiak aztán a barbárok hathatós ösztökélésre igen sietősen távoztak a környékről és egy csomó mindent hátrahagytak, tényleg csapot-papot. A tárnákban a láncra vert rabszolga-csontváztól az aranybányászathoz használt eszközökön túl egy komplett irattár is átvészelte az évszázadokat. Az iratok valójában viasztáblák a bányászathoz és a településhez, Alburnus Maior-hoz kapcsolódó feljegyzésekkel. Nagy kultúrtörténeti jelentőségük az, hogy ezek a táblák őrzik a legrégebbi római kori folyamatos írást.

A Zsig tetejéről mindezt nem látni.

Egy változatos tájon pihen a szemünk, ahol a tanyák szerteszét felkúsznak a hegyoldalakra, de a bérceken már itt-ott megjelennek a későbbi korok külszíni fejtéseinek tájsebei is. A település házai közül templomok magasodnak ki, a pár ezer fős falu több felekezethez tartozik vagy tartozott.

A római kori tárók a későbbi korok bányászati emlékei mellett a helyi bányamúzeumban megtekinthetők, Az igyekvő, lelkes szándék jól látható a múzeumon, de a pénztelenség is, sajnos. A bányászati emlékek, a lehetőségeket rejtő faluközpont, a környékbeli táj, túrázási lehetőségek, az ökoturizmus szerencsésebb helyzetben lévő településeknek talán kitörési lehetőséget jelentenének, de Verespatakon ma még semmi nem ad okot az optimizmusra.

Verespatak a későbbiekben nem úgy fejlődött, mint a felvidéki bányászvárosok. A középkorban elfeledett térség volt és a történelem folyamán inkább az egyéni bányaművelés volt a jellemző, népi, családi kis bányaművek működtek itt. Mária Terézia idejében fellendült ugyan a bányászat, de mindig is meghatározóak voltak a kistermelők, akik a kommunista hatalomátvételig bányászták az aranyat a környező hegyekben.

Az arany az oka mindennek.

Verespatak bányászati kultúrtájként, a római kori leletekre, emlékekre való tekintettel 2021-ben felkerült az UNESCO világörökség listájára és egyben a veszélyeztetett helyszínek közé is bekerült.

Ennyire friss világörökségi helyszínen még nem jártam. A helyzet azonban sajnos reménytelennek tűnik még a külső szemlélőnek is.

A világörökségi jelöléshez egy 20 éve tartó harc vezetett.

Az Erdélyi-érchegységben járunk. Itt, Verespatakon nyitotta volna meg a  Roșia Montană Gold Corporation Európa legnagyobb aranybányáját. Az arany, ami évezredeken át a település építését, fejlődését szolgálta, most földig rombolt volna mindent. A külszíni bánya felemésztette volna Verespatak régi településmagját, az ókori bányákat, a tájat.

A Gold, ahogy a helyiek nevezik, szinte rögtön megosztott a helyi társadalmat. Telkeket, házakat vásárolt az emberektől, új lakásokat ígért a kitelepülőnek, munkát mindenkinek. Csak éppen egy krátert hagyott volna maga után és egy ciános zagytározót a szomszéd völgyben, elárasztva egy másik település, Korna házait, temetőit, templomait.

Míg egyesek beletörődően vagy reménykedve várták a fejleményeket, mások a küzdelmet választották.

És ezért vagyunk most itt. Kocsis Tibor filmrendező nagyszerű, nemzetközi hírnevet is befutó  dokumentumfilmje, az Új Eldorádó folytatása készül, jobban mondva az elmúlt 20 év krónikája, lezárása, bemutatva azokat a kitartó és harcos embereket, akik a földjeik védelmében szembeszálltak a Golddal.

Erről nem is írnék többet, meg kell majd nézni moziban, tévében :).

Úgy tűnik, győztek, a román kormány korábban védett helyszínné nyilvánította Verespatakot és környékét, ami akkor ellehetetlenítette a bányászatot, most pedig az UNESCO védettség jelenthet egy újabb esélyt. A kérdés az, hogy ki adja majd meg ezt az esélyt?

Furcsa belegondolni, hogy hatalmas vagyon fölött állnak a jobbára elhagyatott, roskadozó házak, de ebből még nem lesz fejlődés, nem lesz pénz. 

A Gold, amely 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt tervezett kitermelni, megmutatta a könnyű, csábító utat. 4 milliárd euró volt a tét és talán még mindig az.

A település polgármestere is a Gold által kijelölt útra lépett volna, kifejezetten csalódott, hogy UNESCO világörökségi helyszín lett az általa irányított falu. Nyilvánvalóan ez egy olyan helyzetet teremt, amire a helyben élőknek reagálni kell.
A 20 évig küzdő gazdák, belefáradtak és talán maguk sem tudják, hogy megnyerték-e a háborút. Ők már tisztességgel le akarják zárni az életüket, nyugodtan akarnak végre élni, dolgozni. Sajnos, kevés a fiatal és szándékaik még nem kristályosodtak ki, motivációjuk nem egyértelmű. az élelmesebbek már átálltak a turizmusra, de ebből még a térség nem fog megélni.

A Gold irodái most üresek ugyan, de érezhető így is a nyomasztó jelenléte. Egy, Verespatakon jelenleg is olvasható feliraton hirdeti a vállalat, hogy eddig összesen 17 millió dollárt fektetett be a térségben. A román kormánytól 5 milliárd dollárt követelnek a bányászat meghiúsulása miatt.

A történet nagyon bonyolult és szerteágazó, előkerült benne az etnikai szál, a korrupció és természetesen Soros.

Most is vannak, akik a ciántechológiás bányászatra esküsznek és vannak mások, akik szerint jól jön majd ez az aranytartaláék akkor, ha lesz környezetbarátabb technológia a kitermelésre, addig ki kell aknázni a természeti, kultúrtörténeti, ipartörténeti értékekben rejlő lehetőségeket.

Verespatak vár. A Gold vár. Az UNESCO vár. A román kormány...az éppen nincs, vagy van?

A világörökség címmel nem jár együtt támogatás, egy lyukas kétfilléres sem jár automatikusan. Valakinek lépnie kell.

Úgy vélem, ha nincs egy erős helyi közösség, amely a világörökség címmel járó feladatok mögött áll, akkor nem fognak előre lépni. Aprópénz sem jut a térség fejlesztésére, miközben a Gold vagy bármelyik másik nemzetközi vállalat milliárdokkal dobálózik és tudjuk jól, hogy bizony a döntéshozóknak is hull ebből időnként egy kis apró… Bármi lehet még ebből és bárminek az ellenkezője is.

Éppen ezért az egész helyzet legszemléletesebb szimbóluma jelenleg a verespataki UNESCO tábla a falu főterén. Ez van.

És van még valami. Természetesen az arany.

Mennyire függsz az aranytól, Kedves Olvasó? Van aranyékszered, eljegyzési gyűrűd, mobilod, számítógéped, okostévéd, eszel ételt, amiben van E 175?
És ha már Salgótarjánnal kezdtem: Vajon mit szólnánk, ha előállna egy ausztrál vagy kanadai cég azzal, hogy elbányászná a Karancs-hegyet, mindenkinek lenne munkája, de a város helyén lenne a zagytározó? 

Szükségünk van az araanyra, de nincs szükségünk az aranybányászatra? Vagy legyen, bányászat, de nem érdekel minket, hogy Dél-Afrikában vagy Ausztráliában ez milyen körülmények között történik, Bonyolult? Az bizony.

Mindenestre Verespatak talán megmenekült és ez örömhír, hiszen az emberiség egyik nagy kultúrkincsét rejtik a hegyek, de az biztosnak tűnik, hogy az Erdélyi-érchegységben bányák sora nyílik majd. 2500 éve folyamatos itt a bányászat.