Dolomitok
Pár éve már jártam a Dolomitokban, vagyis Dél-Tirolban, vagyis nem pont a Dolomitokban, hanem pontosabban a Brenta-Dolomitokban (de lehet, hogy az is a Dolomitok)… Jó, ezt még mindig nem tettem rendbe magamban, lusta voltam pontosan utánanézni. Majd most!
2018-ban eltöltöttem pár napot Madonna di Campiglio környékén, ami az Adige folyótól nyugatra van, vagyis földrajzilag az már a Brenta-Dolomitok területe (ha jól értem) és akkor kezdtem ráébredni, hogy ennek a térségnek látványban kevés párja akad. Tudtam, hogy ide vissza kell térni majd. Csodálatos volt a Brenta-Dolomitok, mindenkinek ajánlom a csúcsokat, völgyeket, vízeséseket, de most a választás nem erre a vidékre esett.
Brenta-Dolomitok
Amikor az Interneten rákeresel a Dolomitokra, akkor szinte kizárólag a Cortina d’ Ampezzo környéki területekről, vagy Cortina és Ortisei városok közötti területről dob a kereső fotókat. Ott találhatók azok a népszerű, ikonikus és látványos helyek, amelyek messze földön népszerűvé teszik a területet, és vonzzák a turistákat.
Na akkor! A Dolomitok az Alpok egyik hegycsoportja, aminek fő területe az Adige és a Piave folyók között terül el, de túl is nyúlik néhány esetben, ezért része a már említett Brenta-Dolomitok is. Mégis kizárólag a központi területen elhelyezkedő népszerű csúcsokat, turistacélpontokat találod a neten Dolomitok néven, ami megtévesztő lehet.
2024-ben tervbe vettük, hogy megnézzük ezeket a turistamágnes területeket, túrázunk, fotózunk. A szállásunkat úgy terveztük, hogy csillagtúra-szerűen járjuk majd be a vidéket, és lehetőleg minden alkalommal elfogyasztjuk a reggelit a szállodában. Ebből talán érzékelhető, hogy nem készültünk komoly fotózásra, csak olyan kényelmes csámborgásra, nézni, látni, csodálni a tájat, befogadni ezt a változatos szépséget. Cél volt a túrázás is, persze mértékkel. Éppen ezért, az hogy mentünk öt nap alatt 110 kilométert (ami nem kevés, de nem is sok), nem értékelem sportteljesítménynek (bár az utolsó napon egy 10 km hosszú útvonalon az 1300 méteres ereszkedés időnként megremegtette a térdeimet, tekintve,hogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy nagyon nehéz hátizsák a langaléta alkatom súlypontját följebb helyezte).
Azért legyen benne mégis legalább két hajnal! Ezt úgy oldottuk meg, hogy az első nap, a szállás elfoglalása előtt már jóval napkelte előtt megérkeztünk, és a kicsekkolás után még sátorban eltöltöttünk egy éjszakát a hegyekben.
A tervnek megfelelően hajnal három óra körül értünk Compatsch-ba. Ez a település az Alpe di Siusi nevű terület egyik közpntja. Amennyiben nincs szállásod itt, akkor ez az utolsó lehetőség, hogy parkolj az autóval, innentől gyalog kell menni. Fontos, hogy az Alpe di Siusi területére reggel kilenc és délután négy óra között nem szabad fölhajtani (lefelé menni bármikor lehet), tehát kilenc óra előtt kell érkezni. A vidék az alpesi régió egyik legnagyobb kiterjedésű és legszebb magashegyi rétje. Kaszálják és legeltetik, de néhány felújított, átalakított kunyhót már a turistáknak is kiadnak. Sötétben indultunk el a jól járható ösvényen, és meglepetésemre több helyen szólt a haris az út mentén. Jól van, akkor itt lesz madarászás is :).
Ki kell emelnem újra, hogy a területen gazdálkodnak, tehát elhaladtunk pár trágyarakás mellett is, ami természetes része egy alpesi, vagy bármilyen legelőnek. Ugyanakkor sehol szélben lobogó műanyag szir-szarok, bálamadzagok, rozsdás gépek, megunt háztartási eszközök, romok…csak a gyönyörűen virágzó alpesi rétek és a rendezettség. Olyan hely, ahol egyszerűen jó lenni.
Megkerestük az itthon kinézett fotós pontot. Több is van. Előzőleg az Interneten tájékozódtam ezekről a pontokról, de az igazi nyilván az, ha napközben terepszemlét tartasz és kiválasztod a megfelelő helyeket, szögeket, nézőpontokat. Erre most nem volt lehetőségünk, pedig a táj csábító volt, hogy eltöltsünk itt még egy napot a réteken a virágzó növények között, szép kompozíciót keresni, relaxálni.
Rajtunk kívül csupán néhány ember választotta a hajnali túrát, csend volt és nyugalom. A napkeltére azért néhány tehén is előjött, meg is értem őket, ezeket a fényeket nem lehet megunni. Ültünk, nézelődtünk, fotóztunk, aztán visszaballagtunk a parkolóhoz, ami nyolc órakor nyitott. Nyolc óra után öt perccel értünk oda, és az éppen akkor érkező parkolóőrök még buzgó munkakedvvel vetették bele magukat a pénzkeresésbe. Szálltunk volna be az autóba, de már messziről mutogatott az egyik fickó, hogy látunk ám, ne meneküljetek! Hiába próbáltuk elmagyarázni, hogy nem maradunk a területen, már megyünk is, az öt perc miatt ki kellett fizetnünk az egész napos parkolójegyet. Üsse kő! Ezen nem mérgelődtünk.
Ha tehát el akarjátok kerülni az embereket, akkor nyáron hajnalban menjetek, és nyolc óra előtt huss, ki a parkolóból!
A szállás elfoglalásáig még tervbe volt véve Santa Magdalena és környéke, de közben elkezdtünk egy mormotás helyet is nézegetni a neten, és véletlenül az maradt beütve úticélként a gps-ben, így mire észbe kaptunk az eredeti cél helyett hirtelen a Passo Sella-n találtuk magunkat. Na, ha már így alakult, kis séta után mentünk innen tovább a mormotákhoz.
Ez a mormotás hely nem egy hivatalos bemutató, kiépített attrakció, egyszerűen valamikor valaki feltüntette a Google maps-ben, hogy élnek ezen a helyen mormoták, és azóta rendszeresen látogatják a turisták a zaklatott életű emlősöket itt. Ez csak akkor derült ki számunkra, amikor megérkeztünk a parkolóba, és rögtön tanácstalanuok is lettünk, hogy a bővizű hegyi patak melyik oldalán induljunk el. Természetesen a rossz oldalt választottuk, de a visszafordulás helyett inkább mezítláb átgázoltunk a jéghideg vízben a másik partra. A mormoták egy sziklafal alatt tanyáznak, de ezúttal nem láttunk egyet sem. A Dolomitokban sokan túráznak kutyákkal, elég sok ölebet is cipelnek magukkal az emberek. Ezen a helyen is tartózkodott egy család két zsebcirkálóval. Valószínűleg bármilyen méretű ebet, még a természetben teljesen életképtelen házikedvencet is ragadozóként azonosítanak a rágcsálók, habár némelyiket egy jól irányzott fütyüléssel meg tudnák bénítani. A kutyák miatt biztosnak tűnt, hogy egy ideig nem jönnek elő a mormoták.
Maradt tehát ez a hely B tervnek a hátralévő napokra.
A szállásunk San Cassianoban volt. Nem igazán vesződtünk sokat a kiválasztásával. Februárban olyan helyet kerestünk, ami meglátogatni kívánt terület közepén helyezkedik el, és olcsó. Jó választásnak bizonyult. a szállás tiszta, rendezett és a reggeli bőséges volt (és szerencsére nemcsak édes sütemények voltak, hanem tojás, sonka, sajt, szalámi és finom zsömlék is).
Nem tehetek róla, de utazás közben mindig az otthoni állapotokra is gondolok, és sokszor tehetetlen keserűséggel szűröm le a tapasztalataimat. Ebből a szempontból a Dél-Tirol számomra egy különösen szép, és egyben felzaklató hely volt.
A települések rendezettek, az utcák tiszták. Utazás közben talán el kellene engedni a tapasztalatgyűjtés ilyen mértékű aprólékosságát, de nem tudom. A zebrák esti kivilágítását látva mindig arra gondoltam, hogy bárcsak a lakóhelyemről is látná ezt egy döntéshozó, és a vásártéri zebráknál (Salgótarján) - amelyeket rettegéssel közelít meg autós és gyalogos éjszaka - alkalmazná. Vagy az összesnél.
Az is feltűnt, hogy kizárólag szelektív hulladékgyűjtés zajlik (ami nyilván nem újdonság), de a szelektív konténerek nem az utcaképet csúfítják, szépen el vannak rejtve. Nálunk bármilyen utcára csak kirakják a kukákat és jóvanazúgy. És egyébként kudarcba fullad a szelektív gyűjtés, mert a lakosság alkalmatlan rá, és/vagy hiányzik a megfelelő edukáció, rászoktatás vagy éppen rákényszerítés.
A turistautakon nincs szemét, az emberek kedvesen köszönnek egymásnak túrázás közben. Az egész valahogy olyan felszabadító és természetes érzés. Ezzel szemben mi megőrizzük a kultúránkat, igaz? Az embereken múlik minden, a társadalom állapotán. Elemi igényem lenne egy ilyen környezetre. Ezért volt jó és frusztráló is egyben.
Szerintem az utazás egyik legfontosabb eredménye, ha a tapasztalatokat itthon is tudjuk hasznosítani. Látni tehát jó.
Természetesen nem mindenhol ilyen rózsás a helyzet Nyugat-Európában sem, de vannak helyszínek, ahol kivételesen jó lehet élni (ezt tapasztaltam a Pireneusokban az Aran-völgyben is). és bár Torinó, Milánó térségében megjelennek a lehangoló ipari övezetek, a külvárosok sem tip-top kinézetűek, de ha a városközpontban sétálsz pl. Busto Arsizio-ban este, mégis elfog az érzés, hogy ez a kiegyensúlyozott életmód, nyugalom irigylésre méltó.
Dél-Tirol persze teljesen más, de talán nem is annyira kivétel, inkább azt mondanám, hogy kimagaslóan rendezett és szép a többi területhez képest.
Na és a táj is rendkívül változatos, jól túrázható, látványos. Nem véletlenül érkeznek más alpesi régiókból is ide turisták, ez a világ egyik legszebb vidéke, jól kiépített infrastruktúrával, szolgáltatásokkal. Biztonságos és jól megközelíthető hely.
Alpe di Siusi
A legjobb, ha csak ülsz és nézed a tájat.
Passo Giau
Az időjárás többnyire kedvezett nekünk, vagyis felhős, párás, ködös idő volt a hegyekben,, szép fényekkel, drámai esőfelhőkkel. A fontosabb, forgalmasabb hágók tetején mindenhol van parkoló és menedékház. Túrázáshoz az egyik jó stratégia itt az, ha autóval felmentek egy ilyen menedékházhoz, és onnan terveztek különböző erősségű és hosszúságú körtúrákat,
A Passo Giaunál még éppen csak belekóstoltunk a tájba, de az nyilvánvalóvá vált, hogy itt az ösvényekkel nem viccelnek, szédülősöknek, tériszonnyal küzdőknek nem ajánlott.
Nagyon sokáig figyeltük az időjárás változását, a felhők vonulásást egy közeli hegytetőről, miközben havasi sarlósfecskék olyan közel repültek el mellettünk a hozzánk csapódó kis rovarokra vadászva, hogy az áramvonalas testük nagy sebességgel levegőt hasító süvítő hangja tisztán és élesen törte át a hegyek csendjét. Mint egy-egy kilőtt lövedék, olyanok voltak.
Felülkerekedtünk nehezen és nagy erőfeszítéssel a fotós énünkön és nem vártunk végtelen ideig a megfelelő időjárásra, mert még aznap fel akartuk keresni a Cinque Torri-t.
Cinque Torri
Itt egy újabb lehetőség merül fel a túrák tervezésére. Felmentek felvonóval a hegyre, majd gyalog vissza, vagy fordítva, gyalog fel és kabinban le (nyilvánvalóan a harmadik lehetőség az, hogy minden irányban gyalog mentek).
Mi úgy döntöttünk, hogy gyalog elindulunk a parkolóból fölfelé. Ez majdnem meghiúsult, mert még a fenyőerdőben, kb. 100 méter megtétele után olyan hatalmasat estem a csúszós talajon hogy a föld is megdördült. A kezembe iszonyatos fájdalom hasított, de felpattantam azonnal és úgy döntöttem, hogy arrébb megyek legalább 20 métert, mintha mi sem történt volna, majd ott halok meg (páran láttak ugyanis). Olyan jól sikerült megtenni ezt a 20 métert, hogy folytattuk is a túrát.
Gyönyörűek a fenyvesek, a zuzmókkal, mohákkal, puha talajukkal. Fölfelé menet pár helyen le is ültünk és néztük az erdőt, a madarakat (süvöltő, fenyőszajkő és társaik).
Itt nyilvánvalóvá vált, hogy egyértelműen többen választják a túrázásának azt a változatát, hogy fölfelé felvonóval mennek és lesétálnak azután a hegyről.
A kezdeti esős párás idő átváltott napsütésbe, és a Cinque Torri lábaitól, ahol már az I. Világháborús lövészárkok és bunkerek kezdődtek, hihetetlenül csodás rálátásunk nyílt a Tofana-csoportra.
Az egész táj olyan volt mintha egy tökéletes esztétikai érzékkel megáldott kerttervező különös pontossággal helyezte volna el a sziklákat, növényeket. Ez az, amire utaltam. Fotó nem adhatja vissza ezt a tájélményt.
Aztán megint váltott az időjárás és beborított minket a felhő, Cinque Torri fotózásnak annyi. Megnéztük az I. Világháborús emlékhelyeket. Elképszető egyébként, hogy milyen erődítmény-rendszerek, utak és harcállások voltak kiépítve a hegyekben. Gondosan megőrzik és bemutatják ezeket a helyeket.
A felhő nem akart mozdulni, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a Passo Giauhoz. Irány a felvonó!
Hihetetlen, de a hegynyeregben ott volt egy dél-koreai asszonykórus, népviseletben nyilvánvalóan. Vidáman fotózkodtak. Máté elővigyázatosan messziről akarta kerülni őket, de én mondtam, hogy mozizzunk. Ennek az lett az eredménye, hogy észrevettek minket és valaki felrikoltott: hikers, hikers, és a következő pillanatban már ott álltunk a csoportképben...és sajnos táncolnunk is kellett.
Majd elküldik a fotókat, és a filmet.
Lehet, hogy megosztom, csak hogy érezzétek majd a szekunder szégyent.
Le is késtük a felvonót (esetünkben levonót), 17:30-kor ment az utolsó fülke le a hegyről, így gyalog mentünk vissza egy másik útvonalon.
Egyébként ez egy jó hely, nem túl megerőltető a túra, szép az erdő, csodásak a hegyek (mint mindenhol).
Passo Giau
Újra itt. Az egyik legfontosabb tapasztalat a számomra, hogy 17 óra után megcsappannak az emberek a hegyekben nyáron. Ahol felvonó van, ott leállnak a kabinok, addig szinte mindenki lemegy a hegyről, de a hágóknál is csökken az autók száma (na meg a motorosoké és a kerékpárosoké is) . Így, ha át akarod érezni, hogy milyen felemelő és csodálatos a hegyekben tartózkodni, akkor nemcsak a hajnal áll a rendelkezésedre, hanem a késő délután és a napnyugta is.
Csökken ugyan az autós forgalom, ellenben itt is felbukkannak a helyi menő csávók, akik a szerpentinen csapatják rendesen. Nem túl nagy számban, de jönnek az audik, bmw-k, meg a különféle sportautók, kupék nagy gázzal (sokszor egyébként a hangjuk nagyobb mint a sebesség, amit el szeretnének érni, mert a szerpentin kanyarjai azért csak megfogják őket).
Cortina d’ Ampezzo
Megálltunk a városban kicsit körülnézni, vásárolni. Természetesen kevés a szabad parkolóhely, de reggel még nem lehetetlen találni. A város szép, hangulatos, a Conadban a pénztáros nagyon kedves volt.
Szándékosan nem siettünk a Tre Cime-hez, mert ott inkább délutáni, kora esti programot terveztünk.
Tre Cime di Lavaredo
Ez a hely a Dolomitok egyik ikonikus helyszíne, szinte kötelező program. Természetesen nagyszerű a kilátás, szép a környezet, megéri. Egy hátulütője van, hogy errefelé viszonylag sok a turista.
Viszont van jó hír is. Hajnalban és öt óra után csodálatosan üres a hegy, na, akkor az igazi! Mi arra készültünk, hogy estig maradunk, ezért úgy döntöttünk, hogy kényelmesen megreggelizünk és csak utána indulunk a hegyre. Némi kockázatot jelentett, hogy a parkoló viszonylag hamar betelik, ezért ki kell várni a sort, amíg akad üres hely. Bíztunk azonban az insta- és egyéb sztárokban, vagyis, hogy egy gyors szelfi után délelőtt visszajönnek. Bevált. Délre értünk ki. a hegyre, ahová egyébként fel lehet túrázni is, de mi kifejezetten fent terveztük róni a köröket, össze is jött 27 km (és sötétedés után kényelmetlen lett volna visszatérni gyalog a hegy lábához).
Az időjárás egyébként percenként változott, gyakorlatilag folyamatosan az járt a fejünkben, hogy hamarosan elkap minket a vihar, nagyon drámai volt. De jó is volt!
Itt is megfigyeltük, hogy a leglátogatottabb, legismertebb turisztikai célpontok is kiürülnek 17 óra után. Így volt ez a Tre Cime-nél is. Bezártak a menedékházak, elkoptak az autók a parkolókból. Eljött tehát az ideje annak, hogy elinduljunk egy második körre. immár emberek nélkül.
Naplementéhez közeledve az időjárás megváltozott, elromlott kicsit, azaz sütött a nap és kék volt az ég (fotós szemmel fordított a helyzet ezen a téren).
Amikor azonban kiértünk a három csúcs előtti nyeregbe, akkor ott ténylegesen átéltük, hogy milyen fantasztikus az atmoszféra a hegyekben. Az a fajta csend fogadott, amit szeretek. Valami időtlen nyugalom ült a hatalmas tájra, ami nem volt teljes csend azért, a havasi pintyek, havasi csókák neszezése, hangjai megtörték, de éppen ezért volt tökéletes.
Hú, de jó, hogy nem hoztunk drónt! Egyrészt még azt is cipelni kellett volna, másrészt nyilván repültünk volna vele, és biztos, hogy akkor ez a varázslat megtörik. Sokkal többet ért csendben szemlélni a hegyeket, beleolvadni ebbe a végtelen nyugodtságba, mint kényszeresen zümmögtetni a drónt.
Fantasztikus, hogy az emberek itt nem szemetelnek, nem bosszantott minket az eldobott üvegek, dobozok, zacskók látványa, pedig egy órája még sok látogató járta az utakat. Nem is raknak ki sehol szemeteseket az ösvény mellé, fölösleges és káros is egyébként.
A nyeregben egy dél-koreai hölggyel találkoztunk, aki a maga 40 kilójával legalább egy 20 kilós fotós felszerelést cipelt, aznap legalább háromszor megtette az Auronzo menedékház és a nyereg közötti utat. A fotózás minden percét élvezte, nem fájlalta, hogy nehéz a felszerelés, nem panaszkodott, hogy de jó lenne autóval idáig eljönni... Lelkes volt nagyon, az ő ötlete alapján készítettünk ilyen képeket közösen.
Mint a képen is látható, ezen a helyszínen még nagyobb hófoltokba botlottunk.
Bár kiderült az idő, és az lehetőséget adott volna arra, hogy éjszakai fotókat készítsünk, de a hold miatt nem lettek volna igazán tökéletesek, ezért úgy döntöttünk, hogy sötétedéskor lejövünk a hegyről. Egy Tejutas fotó a Dolomitokban fájón hiányzik most. :)
Cadini di Misurina
A név az itt élő ladin népcsoport által használt "Ciadìs di Meśorìna" elnevezésből ered, és kb. azt jelenti, hogy vizek közötti mély szakadékok.
A hegyes, ég felé nyúló tüskék drámai hatást keltenek, a legmagasabb csúcsa 2839 méter.
A Tre Cime di Laverdo közelében található Auronzo menedékházból lehet a legkönnyebben megközelíteni. Legkönnyebben. Hm. Egy szűk hegyi ösvényen juthattok ide, szédülősöknek különösen nem ajánlott.
A túra végpontja nem maga a Cadini csoport, hanem egy kilátópont, ahonnan ezt a különleges látványt tökéletesen befogadhatjátok.
Ott a kép alján van az a kis füves "dombtető", ami egy ismert fotós szpot is egyben.
Ez a kép nagy méretben érvényesülne igazán, de talán igy is feltűnik, hogy áll ott egy piros ruhás nő (ott volt a pasija is, de leretusáltam, bocs, ismeretlen férfi!).
Ha van időtök, kedvetek, akkor maradhattok és próbálkozhattok több kompozícióval. Érdemes reggel kilenc előtt, vagy délután öt óra után érkezni. Mi sajnos, nem így mentünk, előttünk is utánunk is jöttek páran, én nem is mentem ki a csúcsra, Máté igen, de rendesen fotózni nem volt időnk (illetve nem vártunk olyan sokat, hogy legyen, ezért maradt a piros ruhás nő a szívszerelme nélkül). Nem voltak sokan egyébként, de ott már öt ember tömeg.
A látvány (itt is) elképesztő.
Menjetek! Szabadítsátok fel a bennetek szunnyadó Caspar David Friedrich-et
Élővilág, madarászat
Havasipinty eteti a fiókáját (Dolomitok).
A túrázás, fotózás mellett mindig jut idő egy kis madarászásra is. Számomra élmény volt megfigyelni a magashegységben előforduló fajokat, eredeti élőhelyükön látni a fenyőszajkót, örvös rigót, havasi csókát havasi pintyet és társaikat.
A havasipinty megfigyelése nem nagy kuriózum itt, a fahatár fölötti menedékházaknál ott téblábolnak a turisták közelében. Nagyon bizalmasak. Amikor délután eltűnnek a turisták a hegyről, akkor azért több pintyet is lehet látni a sziklák között, olyankor sokkal érdekesebb megfigyelni őket.
Bármilyen hihetetlenül hangzik, az első havasipintyet Somoskőben láttam, ahol különös módon felbukkant egyszer (2009. december 31. –2010. január 23. Salgótarján, Somoskő 1 pld. (Angyal E., Szederjesi T.és mások)), pedig ezek a madarak nem nagyon jelennek meg 1500 méter alatti magasságokban.
Bár vittem távcsövet, nem volt lelkierőm a napi felszereléshez pakolni, ezért többnyire a 70-200 mm-es objektívvel madarásztam. Olyan tűéles a képe, hogy a fotón apró pontként megjelenő madarakat is meg lehet határozni, ha belenagyítok a képbe.
Pordoi-hágó
Próbáltunk a legnépszerűbb túracélok mellett kevésbé ismert utakat is keresni. Még itthon ráakadtam egy honlapra, ami a Passo Pordoi-t ajánlotta, ha eldugottabb területet keresünk. Természetesen ez a hely is nagyon népszerű, és mivel nem túl nehéz túraútvonal, gyerekk és idősek is szép számmal vannak a túrázók között. Sokan voltak, na! De nem baj, ez volt a pihenőnapunk, így egy könnyű, rövid túrát terveztünk.
A Viel del Pan útvonal pont megfelelt nekünk. Végigkísértek minket az elragadó alpesi gyepek, és a látványt meghatározta a Marmolada tömbje.
Ezen a vonulaton található a Dolomitok legmagasabb csúcsa. A hegy északi oldalát láttuk, tehát a gleccsert is, ami az olasz gleccserkutatók szerint 2040-re teljesen eltűnhet. A gleccser területe az utóbbi 100 év alatt a felére csökkent.
A napközbeni fények is nagyon jók voltak. A gyepek harsány zöldje a vadvirágokkal, a felhők vonuló árnyéka, a Marmolada havas lejtői ilyen katalógusfotókra adtak lehetőséget.
Ki lehet állni néhány sziklára is. Máté itt biztatott, hogy még egy lépés, még egy lépés…, és nem annyira a mélység tántorított el, mint inkább a hátizsák. Nem vagyok az ilyen nehéz, magas hátizsákhoz szokva és minden lépés bizonytalanabb volt, mintha akár csak egy fotós hátizsákkal vagy egy könnyű kis zsákkal túráztam volna.
Volt időnk üldögélni is a vadvirágos hegyoldalban, néztük a gleccsert, élveztük a hegyek látványát, a jó időt.
Mormoták
Mivel nem igazán akartunk több időt tölteni a Pordoi-hágónál, ezért elővettük a tartalékot, a B tervet, vagyis visszamentünk a mormotákhoz.
Kicsit soványak voltak a mormoták ezen az élőhelyen, és eléggé alkalmazkodniuk is kellett az emberekhez, sziklamászók és mormotára kíváncsi családok közelségét kellett elviselniük. Sokat jelentene itt, ha az emberek tisztában lennének a mormoták életmódjával, szokásaival, mert akkor biztosítani lehetne jobban a zavartalanságukat. Többen a megszokott felszíni járatokra telepedtek le, ezért hosszú ideig nem tudott egyik helyről a másikra, kutyával is jönnek vadon élő emlősöket nézni (nem látnak).
Örültünk, hogy láttunk mormotákat, de valamilyen módon itt irányítani kellene a mormota-nézést (határok kijelölésével, ismeretterjesztő táblával stb.
A mormoták fotózása után lementünk a patakhoz, ejtőztünk egy kicsit a parton, főztünk kávét. Közben láttuk, hogy mások is döntenek úgy, hogy a jeges vízben átgázolnak a másik partra.
Egyébként itt látható egy szép vízesés is.
Seceda
A Seceda egy újabb ikonikus hely.
A helyet gyalog vagy felvonóval lehet csak megközelíteni, ezért a napnyugta és a napkelte fotózása csak úgy lehetséges, ha a hegyen van a szállásotok, vagy megoldjátok valahogy. Mivel kempingezni itt tilos, ezért született egy olyan kiskapu, hogy ha vállalod, akkor hálózsákban átvészelheted az éjszakát, esetleg sátrazhatsz is, de napnyugta után verj sátrat és napkelte előtt bontsd is le. És ami a legfontosabb, ne hagyj szemetet, rendetlenséget, egyáltalán, nyomot magad után.
Mi a sátrazást választottuk. A viharos szél miatt aludtunk is 0-10 perc között valamennyit.
Napnyugta előtt egyébként már meg lehetett fagyni fönt, 2500 méter magasan voltunk. Sorstársaink is voltak, egy szimpatikus kínai fotós pár. A férfi sprintelgetett, tornázott, hogy kibírja valahogy. Amikor a hideg szél ködött hozott, akkor furcsán ragadós lett minden, a bőrünk is, mintha cukorszirupban áztunk volna előtte. Egy ideig a fényképezőgépem is betegeskedett. Mi ketten intenzíven járkálgattunk, össze is jött az ösvényeken vagy 20 km.
A szél nem csendesült, de a hajnali kelés nem volt annyira rettenetes, mint vártam. Egy helyi ásványvízből megfőztük életünk legborzalmasabb teáját, még szerencse, hogy a kínaiak nem kértek zöld teát. Fel sem ismerték volna.
A napkelte elmaradt.
A napnyugta elmaradt.
Köd viszont volt.
Jó volt.
Reggel gyalog mentünk vissza Ortiseibe, ahol parkoltunk. Ez egy 1250 méteres ereszkedést jelentett. Téved, aki azt gondolja, hogy a hegyekben lefelé menni jobb! Rövid távon lehet, de hosszú szakaszon, nagy szintcsökkenésű úton nem feltétlenül. Természetesen le lehet jönni a hegyről kabinnal is, ami kilenc órakor indul, de ezzel a túrával el akartunk búcsózni a Dolomitoktól. Egy időre.
Ortiseiben megejtettünk egy gyors bevásárlást, aztán elindultunk haza.
